Mennyire meglepő, hogy milyen hamar fordulnak át a dolgok az ellentettjükre. Jóból rossz, kellemesből borzalmas. Napok, órák, percek, akár másodpercek alatt tűnik el a megszokott, és jön helyette a szokatlan, új izgalmakkal kecsegtető jövő reménye, vagy épp a rettegés az ismeretlentől. Kinek mi.
A kételkedés végigkíséri mindennapjaim egyhangú lüktetését. Egyszer fent, egyszer lent... Érzelmi hullámzás, és pillanatok alatt visszatérő, majd semmibe foszló energikusság, és tehetetlen fáradtság. Kismillió apró döntés, melyeket szinte azonnal meg kell hoznom, s ugyanennyi időn belül el is felejtem őket. Apróság, de van hogy világot tör össze. Egy véletlenül kicsúszott megjegyzés, egy elvétett mozdulat... Majd egy néma puffanás. Romba döntöttem mindazt, melyet magam köré építettem oly nagy gonddal, hogy elzárjam minden érzelmem a külvilágtól. És kezdem az elején. Aprólékosan, darabról darabra, porszemről porszemre rakom össze újra a gyengécske falakat, hogy még egy picit... csak még egy kis ideig mentsen meg attól, aminek már a gondolatába is belefájdul a szívem, és megsebzett lelkem.
De az árnyoldalon túl, a fájdalom, és rettegés minden határát átlépve, arcomat tündöklő ragyogás lepi el, és boldogság árasztja el a testem. Imádom! Minden porcikáját. S az érzés, amit nyújt... Mellette megnyugszom, és biztonságban érzem magam. Lelkem felélénkül, szívem megtelik szeretettel. Ő az egyetlen, aki a valóságban képes tartani, aki nem hagyja hogy álomvilágba meneküljek. És ha velem van, már nincs is szükségem erre a tévútra.
No comments:
Post a Comment