Unalmas összevisszaságban keringenek körülöttem a percek, és másodpercek megszámlálhatatlan mennyiségben. Az agyam kikapcsol, nem tudok a tananyagra figyelni. Csak bámulok előre, gondolataim messzire szaladnak, el az iskoláról, el a fárasztó, egyhangú, boldogtalan élettől.
Egyre csak őt látom, ahányszor lehunyom a szemem. Az elmém megnyílik, s elképzelem őt, és magamat... Minket. Szinte érzem leheletét a nyakamon, csókjait a számon, és a kezét, ami a hajamba markol. Tudatalattim által alkotott mély kék szeme csillog a boldogságtól, és világít benne a vágy, az őrült rajongás, az őszinte szeretet.
Csak a csengőszó vet véget az ábrándnak, fájó lendülettel rántva vissza a valóságba.
Hiányzol.
No comments:
Post a Comment