again

Hiába sújt le rám századszorra is a magány, a kiszolgáltatottság, és az elveszettség hatalmas bárdja... Csak ülök a szobámban, párnába fojtva könnyeim. Üvölt a zene, a lelkem remeg, a szívem sajog. Várok. Az agyam csodát remél, várja, hogy bekövetkezzen az, amit elképzelt.
És mindez miatta.
De miért? Hiszen annyiszor koppantam miatta, annyiszor hullottam ezer és ezer darabra, és mégis még mindig tűröm. Az okos ember már véget vetett volna annak, ami ennyi szenvedést okoz neki. De én? Maradok. Tűrök. És hogy mi mindennek az oka?
Az, hogy képes vagyok érte bármit megtenni. Küzdök, harcolok önmagammal, elrejtem a könnyeim. Hogyan lehetek ennyire idióta? Vagy csak szerelmes...