fall asleep.

A szakadék szélén állva megremeg a lábam. Mögöttem a fény átjár mindent, felmelegíti a lelkem, és hívogat, hogy vele tartsak. Lent, a mélyben a sötétség zord bugyrai közül a szenvedés hatalmas csápjai megragadják a lábam és minduntalan rángatnak a végtelen ködbe. A napsütés meleg, ölelő karokkal szorít magához. Szinte széttép a két véglet, érzem hogy nem bírom tovább. Ketté fogok szakadni, összeroppanok a nyomás alatt, mely szünet nélkül borul rám, és próbál a végzetembe üldözni. És mindeközben végtelen boldogság szorít, és hívogat. De nem tudok ily könnyen belefeledkezni a szépbe és a jóba. Az emlékek határtalan útjain járok, és érzem, ahogy emésztenek a kínok, melyek a régmúlt boldogságai után sóvárognak. Vágyakozom a felejtés mentsvárába, de nem találom az oda vezető utat. Szüntelen bolyongok és keservesen keresem szabadulásomat, hogy csupán egyetlen pillanatra megnyugodjon a lelkem, hogy fellélegezzem, hogy megpihenhessen az elmém, mely oly régóta egyre csak dolgozik. Belefáradtam az őrlődésbe, hogy annyi minden nyomja a lelkem.
Az üvöltés határán hirtelen megszűnik a fájdalom, elfehéredik körülöttem a világ. Eltűnik a szakadék, a sötétség, és elernyednek a szorítások. A tudattalanság körülvesz, megnyugtat.
Elalszom.
És ez így megy napok óta. Hol fent járok a fellegek felett, aztán hirtelen lekerülök a mélybe, a sötét, kietlen semmibe, egészen addig, amíg az álmok magukkal nem ragadnak éjszakánként. Ennyi nyugalmat kapok csupán.