mustache

Az éjszaka frissessége átjárta a testem. A fejem zúgott, de élveztem. A temetőköz éjszaka ijesztően hatott volna, de nem akkor éjjel. A magassarkúm a kezemben volt, a talpam a hideg betont koptatta. Kellemes nyugalom ölelt körül. Az égre nézve, mosoly terült szét az arcomon. A felhők körülölelték a holdat. Elfoglalták az egész eget, csak a csodás égitest nem hagyta, hogy birtokba vegyék ragyogását. A holtsápadt fény az egész lényemet körülvette. Megvilágította az arcom, és az elfolyt sminkem. De nem érdekelt a kinézetem. Abban a pillanatban semmi sem érdekelt. Élveztem a csendet, a tücsköket, és a gomolygó füstfelhőt bámultam, ami a számat elhagyva beletáncolt a holdfénybe egészen addig, amíg - mint valami haláltusa utolsó pillanata - eltűnt a titokzatosan gyönyörű éjszakában.
Nevetségesen festhettem cipő nélkül, a betonon sétálva, fekete maszatokkal az arcomon, fülig érő mosollyal a holdnak címezve, hajnali kettőkor. Ez vagyok én teljes valómban. Azon az éjszakán voltam igazán önmagam. A tökéletesség messziről elkerült, az illem és a merevség hagyott kibontakozni. Hűvös fuvallat simogatta a kócos hajam. A testem fáradt volt. Talán a táncolástól. Vagy az egész heti huzavonától. Nem tudom.
Egy pillanatig tartott csupán a nyugalmam, mégis úgy éreztem, mintha egy hétig pihentem volna a hold sápadt karjai közt, maszatosan, kócosan, álmodozva.
Hazaérve behunytam a szemem, felkészültem mindarra, amit a jövőben el kell viselnem, meg kell tennem, létre kell hoznom.