Csak csendben ücsörgött, a holdfény rávilágított könnyáztatta arcára. Menedéket keresett lelkének, melyet egyre csak pusztított, és tépázott az idő, amit pillanatról pillanatra elveszteget a tétovázásával. Szívének egyik fele, melyet örökre hozzáláncolt szerelméhez, most messze jár, nem érzi dobbanását. Szüksége lenne az ölelő karokra, a néma, őszinte szeretetre. De tudja, ezt az utat egyedül kell megtennie.
Nagyot slukkolt a cigiből, miközben lesétált a lépcsőn az udvarra. Keservesen kacagni kezdett, hogy mennyire szerencsétlen látványt nyújthat az éjjel közepén, mezítláb, rövidnadrágban és pólóban, könnyes szemmel, az udvaron ácsorogva, a teliholdat bámulva.
Hisztérikus nevetése közben ismét könnyek gyűltek a szemébe. Már a nedves gyepen sétált, egyre csak a holdat bámulta.
Egy ponton megállt. Valami különöset érzett amit, nem tudott megfogalmazni magában. Melegség töltötte el, de közben sajgó fájdalom feszítette a hátát. Mintha szét akarna szakadni a bőre.
Sikítva rogyott térdre, mikor a hátából két hófehér szárny tört utat magának. A kegyetlen fájdalom varázsütésre eltűnt.
A szárnyak meglebbentek, s felrántották a csillagos égig. Egészen szerelmének ablakáig vitték. Szíve megdobbant, hogy végre láthatja, érintheti, csókolhatja. Ám mikor kezét nyújtotta, hogy kopogtathasson az üvegen, kinyílt a szeme...
Az udvaron feküdt a fűben. Elnyomta az álom.
No comments:
Post a Comment