waiting...

Számolnom kell a következményekkel. Viszont ezt nem csak én szenvedném meg. Persze ez is kétesélyes. És nem tudom, hogy melyik végletre van nagyobb esély. Rettegek. Egyetlen dolog nyugtathat meg. De erre még várnom kell. Két hét. Maximum. Azután maga a vég. Nem vagyok képes elhinni. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is erre a sorsra juthatok... hiszen, én mindig okosabbnak gondoltam magam annál, minthogy ilyesmik történjenek velem.
Ha a mostani önmagam találkozna az anno tizenhárom éves énemmel, biztosra veszem, hogy az a kislány, aki akkor voltam, szörnyülködve nézne arra a piros hajú, tróger jelenségre, akivé váltam. De nekem már elég volt a változtatásokból. Az én életembe mindenki csak beletaposott évekig, mindig csupán a lábtörlőt látták bennem. Ma már személyiséggé váltam. Már nem mocskol össze senki. De talán eltúloztam a lázadást.
Hát most meg is kaptam a méltó büntetésem.
Hétfő reggel úgy indultam el a suliba hogy bármikor elkezdhetek bőgni... Vagy elhányom magam. Senki sem ismert rám. Eltűnt a mindig vidám, mosolygós lány, aki képes negyvenöt percig röhögni egy hülyeségen... Egy sötét toronyba zártam ezt az énemet. Csak egy nap pihenőre. Talán kegyes lesz hozzám a sors..!