Bárhova, csak el ebből az összeomlott álomból, a kibírhatatlan valóságból. Mások előtt csak színjáték az egész, de amint vége a színdarabnak jönnek az igazi tulajdonságok és érzések. Hangos ordítás, csapkodás, és kezek lendülése.
Az egyik percről a másikra történő hangulatváltozás szinte megszokottá vált, mint ahogy az is hogy senki nem figyel a másikra, és függetlenül attól hogy egy házban lakunk, mindennél jobban próbáljuk elkerülni egymást.
Ha a szobámba menekülök, azt hallom ahogy a bátyámmal történnek azok, amik korábban velem... aztán megint én jövök...
És közben elhitetik magukkal hogy mindezt szeretetből teszik, csak hogy jobb emberek legyünk. Kérdem én, az ember úgy lesz később sikeres, jószívű és egy igazi jó ember, hogy évekkel előtte szembesítik azzal hogy mekkora egy szar, és hogy nem fog elérni semmit az életben... jó kis életfelfogás..
ha tehetném, már a világ túlsó végén lennék...
No comments:
Post a Comment