Az életem kicsúszik a kezeim közül.
A kincsként tisztelt nyaram értékes napjai csak úgy elrohannak mellettem.Minden nap ugyan az a mókuskerék: felkelés,takarítás,tali a srácokkal,8ra itthon,zuhanyzás,msn,alvás.
Nem azt mondom,hogy unalmas,sem azt hogy már nem akarok velük lenni,de egy kis nyugalom kell.Egy teljes nap itthon,amikor magammal is törődhetek.
Hogy dédelgessem az álmaimat,elgondolkozni,hogy mit valósítottam meg,és persze felkészülni a nyelvvizsgámra.Mert bár eddig nem igazán érdekelt,most mégis inkább tanulni szeretnék.Nagy vágyam végre felmutatni valamit,amire büszke lehetek.Lehet,hogy a barátokkal töltött idő minimálisra csökken,azért mégsem bánom nagyon.Persze,hiányozni fognak,és imádni fogok minden percet velük,de el is akarok érni valamit az életben.Meg akarom mutatni mindenkinek,aki eddig kételkedett bennem,hogy nem csak egy tudatlan kis senki vagyok.
Félek,hogy életem eddigi legjobb nyarának az emlékei az idő során halvány,maszatos foltokká változnak csupán,és én akármennyire is küzdök és gondolkozom,már nem fogom tudni felidézni őket.
Az életem kiélvezésére szánt időm véges.És én csak némán rohanok a vége felé.Nem tudok megállni...nem tudom tovább élvezni.
Pár hetem van hátra,hogy Velük lehessek,hogy igazán éljek,hogy olyan dolgokat tegyek,amelyek felidézése-már ha képes leszek rá-örömmel töltsenek el,és akarva,akaratlanul mosoly terüljön szét az arcomon,amikor eszembe jutnak.
Ezt a nyarat nekik köszönhetem.A barátaimnak.Mindent megtettek azért,hogy mosolyt varázsoljanak az arcomra,és bearanyozzák a mindennapjaimat.
Legalábbis én így gondolom.:)
No comments:
Post a Comment