Álmatlan éjszakák. Megállás nélkül. Már nem tudom, hogy mihez kezdjek. Ha lehunyom a szemem az ő arcát látom, az ő hangját hallom. Képtelen vagyok bármi másra gondolni. Mintha egy hatalmas lyuk tátongana a mellkasomban, mely magába szippant minden boldog érzést. Elvesztek a gondolataim, értelmetlenek az álmaim. Már képtelen vagyok vágyni a csodára.
Minden reményem eltűnt, melyben valaha boldog lehetek. Soha sem éltem át hasonlót. Botor módon azt hittem, hogy a gyermeteg tinédzser kori válságoknál soha sem jöhet rosszabb, és fájdalmasabb az életben. Tévedtem. Hatalmasat. Ez a hiányérzet felemészt, szinte már fojtogat. A pánik alattomos gyilkosként szúr hátba. Elfogy a levegőm, remeg minden porcikám. Menekülnöm kell. El ebből a földi pokolból. Messzire vágyik lelkem megsebzett darabja, melyben még pislákol valamennyi élet. A szívem darabokban hever. De mégy így is, minden aprócska porszem mely megmaradt belőle csak őutána sóvárog. Csak ő nyújthat enyhülést.
Sokszor hallottam már, hogy az idő begyógyítja a sebeket. És ezt mindeddig el is hittem. Most már képtelen vagyok rá. Ezen már csak az örök kárhozat segít a pokol legmélyebb bugyrában. Semmi értelmét nem látom, hogy tovább folytassam. Bennem hatalmas káosz, melytől már nem érzem élőnek magam. Túlmagasodott rajtam, végleg legyőzött. Már képtelen vagyok tovább küzdeni az álmaimért. Minden szétesett.
No comments:
Post a Comment