You lost the love I loved the most!

Gyötrelmes, semmitmondó arc mered rám, a megszokott csodaszép, kékszemű, szerelmes ábrázat helyett. Szívem megremeg. El sem hiszem, hogy majd 24 órája, még minden rendben volt. Szeretett, és én is őt. Most nem látom szemében az érzelmeket. Mintha fából lenne. Nem hiszek a szememnek. Nem! NEM! Ez az ember nem az, akibe beleszerettem. Valami történt vele.. egészen biztos vagyok benne.

És akkor a szívem csörömpölve tört apró darabokra.

Nem bírok parancsolni a könnyeknek. 

Az nem történhet meg, hogy varázsütésre mindennek vége! Képtelen vagyok felfogni. NEM! Küzdenem kell... Nem tudok élni nélküle... A kínzó gondolat, hogy elhagy, s én nem lehetek vele többé... Nem szakad ki az elmémből a kép. Darabokra hullok... Mellkasomból kiszakad minden érzelem, és a szomorúság hatalmas, tátongó lyukat váj belém. Képtelen vagyok előre lépni a múltból, melynek csodás emlékei már csak könnyeket hagynak maguk után. Mégis ez az egyetlen mód arra, hogy élőnek érezzem magam. A vele töltött boldog percek emlékeztetnek, hogy reménykedjek. Hogy még egy icipicit tartsak ki.. Talán megtörténhet újra... Talán rájön Ő is...

Álmatlan éjszaka. Félek elaludni. Félek a lidércnyomástól, mely álmomban érne, amiért könnyek közt alszom el. S fejemben egy régi dal szövege kezd körvonalazódni a hold ölelő karjai közt:

 "Boldogság, gyere haza,

     Késő van, gyere haza!"