Az elméjét sűrű, fojtogató ködfátyol ölelte körül. Semmi mást nem látott lelki szemei előtt, csak az ő arcát, ahogy rá mosolyog, ahogy vele együtt nevet. Hiába tett bármit, mehetett akárhova, boldog-boldogtalant látva úton, útfélen, minden, és mindenki csak rá tudta emlékeztetni. Minduntalan lejátszódott benne az a sok-sok boldog pillanat, melynek emlékeibe mára már belesajdult kifacsart, megtépázott szíve. Tehetetlen helyzetében csak fel-alá járkált, s próbálta magában tartani könnyeit. Nem értette, miért jelent neki még mindig ilyen sokat a múlt, mely már nem örvendezteti meg, inkább az őrületbe kergeti, s nem hagyja lelkét nyugodni. Az éjszakáit a rémálmok tanyáján tölti, könnyek között, verítékesen ébred, majd zuhan vissza a pillanatokig tartó tudatlanságba. És egyre csak őt látja, és közben hallja, ahogy szíve miatta törik apró darabokra.
És ez az ördögi kör sosem szakad meg, immár hónapok óta.
No comments:
Post a Comment