Emberekbe vetett bizalom, és irántuk érzett barátság? Pusztán elfecsérelt érzelmek, pillanatok, napok, gesztusok. Visszaestem a múltamba, rágódom a történteken, gondolatban visszatekerem az időt, kijavítok apró ballépéseket, kiszínezek egykét pillanatot, és újra élem azt, ami táplálja a lelkem, ami erősíti a szívem, és segít hogy életben maradjon lényemnek azon apró, megtépázott része, amely még mindig hisz abban, hogy mindez alakítható, hogy egyszer egy szebb élet vár rám, hogy egyszer igaz barátok fognak a karjukba zárni.
Eltelt tizenhat év, és én alig emlékszem a boldog pillanatokra. Visszatekintve az előző éveimbe, egyedüllét, álmok vágyak, viszonzatlan, őszinte érzelmek vannak csupán a szemem előtt. Annyit reménykedtem egész életemben! Mindig álmodtam egy tökéletes világról, egy helyről ahol egyedül lehetek, ha kell.
Most, ha lehunyom a szemem, egy ismerős-ismeretlen helyen találom magam. Kopottas falak, pepita padló, gyertyafény, körülöttem kanyargós utak, és zsákutcák... semmi szín, csak a fekete és a fehér játéka mindenütt. Sikolyt hallok, vízhangszik az összes végtelen, sötét folyosó, mely a végzet ígéretével kecsegtet. A labirintus, amit saját magamnak építettem, hogy örökre bezárjak minden érzést, álmot, vágyat, emléket amik a vesztemet okozhatják. Pedig már reménykedtem benne, hogy talán soha többé nem kell ezt a helyet viszontlátnom.
Van emlék, ami ha előtör, szinte megfolyt, a húsomba mar, a szívembe harap. És mégis! Van amikor szándékosan keresem az ilyen emlékképeket. Mert néha úgy érzem, hogy ez az egyetlen dolog, amitől még tudom magamról, hogy élő vagyok. Mintha az idegtépő fájdalom lenne az egyetlen biztosíték arra, hogy a lelkem még bennem van, és még viszonylag ép.
Boldog 16. születésnapot! A gödör legmélyéről jelentkezem. Valaki adna egy létrát?
No comments:
Post a Comment