Három hónap. És mégis mennyi minden változott, és mindeközben sok minden ugyan olyan maradt. Gyűlöltem, haragudtam, hiányzott, szerettem. Hiszen mégis csak az életem része volt három évig. És most három hónapja semmi. Máig. Megszakított minden kapcsolatot, nem tudtam, hogy mi van vele. Aggasztott. Aztán egy időre sikerült elfelejtenem, majd megint visszajött, éreztem a hiányát. Kettős érzés. Van amiben jobb, ha nincs velem, de hiányzik is egyben. Hiányoznak a tanácsai, és az érett gondolkodásmódja. A tudományos hülyeségei, amiket imádtam hallgatni.
Ma végre beszélhettünk. Persze nem kerekedett ki semmi jó a dologból, mert haragudott rám, és én is rá. Elszúrtam. Oké, igaz. De egy ember nem tud tenni semmit egy barátságért ha másik ember láthatatlanná válik. Mit tehetnék? Keresztül nézett rajtam. És ez fájt. A beszélgetés végére könnyekben törtem ki, de ő már nem úgy reagált rá mint régen. Rideg arccal nézett rám, eltűnt belőle az a kisfiús nézés, amit megszoktam. Már nem jelentek számára semmit. Nem vagyok már a barátja, még csak egy közeli ismerőse sem.
De megígérte, hogy ezt a témát még lezárjuk. Kíváncsian várom.
No comments:
Post a Comment