A tóparton ülve nevetségesnek tűnt minden ami elől el akarok menekülni .
A görkorim mellettem volt , a víz egy karnyújtásnyira tőlem . A számat gomolygó füst hagyta el , mint valami néma kiáltás terjedt szét a levegőben majd lassan semmivé foszlott . A kezemben egy követ szorongattam . Mintha bármiben is segítségemre lehetett volna . Igazából egy dologban igen .
A karom meglendült , a kő elrepült , és kecses fodrokat hagyott maga után a víztükörben . Az emlékeimet is a vízbe dobtam . Mostmár a tó mélyén pihennek a kő belsejében . Mosoly terült el az arcomon . Hirtelen felélénkült minden . Mintha tényleg igaz lenne az , hogy ha egy követ dobsz a vízbe , azzal lezárod a múltadat és képes leszel túllépni rajta . . .
Talán ha hiszel benne , könnyebb lesz minden .
Megtanultam mosolyogni akkor is , amikor a lelkem ezer darabra tört , amikor az agyam ordított , és dörömbölve próbáltak kiutat keresni a gondolataim az elmém hatalmas kusza labirintusából .
Hanyatt dőltem a tóparton a lépcsőre és behunytam a szemem . Szinte láttam a lelki szemeim előtt az útvesztőt , amit a gondolataim, álmaim és az emlékeim fogvatartására és elrejtésére építettem a fejemben . Szürke falak , pepita kopott padló , és néhány gyertya , amely fényt áraszt szét magából . Az egész kísérteties , de mégis gyönyörű . A rossz emlékek hangosan sikoltozva kergetik egymást . Az álmaim egy sarokban húzták meg magukat , remegve félnek mindentől . A gondolataim akaratosan üvöltenek , fejvesztve rohannak , és ugrálják át az akadályokat , miközben őrült módjára dörömbölnek a kopottas falakon . Keservesen keresik a kiutat . . .
No comments:
Post a Comment